Vonat:

Ma reggel ismét az állomáson voltam (ez persze nem meglepő, másként nem jutok el a munkahelyre... ), viszont a vonat ismét nem volt ott. Cserébe kiírták, hogy a vonat ma kimarad. Persze az, amivel én menni akartam. Bánatosan néztem az állomás macskaköveit, mert a következő vonat 40 perc múlva indult volna, amikor is megszólalt a hangosbemondó, és közölték, hogy egy IC, ami itt egyébként nem áll meg, most igen, hogy elvigye azokat, akik a kimaradt vonattal mentek volna.  Ez a bizonyos IC csak 4 perccel indult később, mint a kimaradt vonat, bár összességében 20 percet késtem, szerintem nem panaszkodhatom, igazán meglepően gyorsan és egyszerűen megoldották a dolgot.

Kiegészítés:

Csütörtökre sztrájkot hirdettek, kollégák reakciója arra, hogy esetleg nem tudok bejönni: „Semmi gond,  sztrájk esetén előfordul. Akkor aznap nem jössz dolgozni, mindenki tudja, mi az a sztrájk... ”

--

Munkahely:

Hétfőn közölte a főnök, hogy ha valamelyikünk felmond, arra személyesen fog nagyon haragudni. Aggódik, hogy perspektívamentes helyzet miatt (hiányzó nagyfőnök, várható érkezés: kb. 1 év) eltűnnek majd az olyan kis emberek, mint én. Miattam nagyon aggódik, mert még próbaidőn vagyok. Nagyon buzgón igyekszik megteremteni a lehetőségeket, amik okot adnak a maradásra. Én meg ráhagyom, mert végül is nem érdekem az orrára kötni, hogy nyökögős angollal, félév tapasztalattal, kezdő mérnökként jelenleg sehova nem vennének fel leginkább. Mostanság elbocsátanak, nem felvesznek... itt is sajnos.

--

Adó:

Nem is olyan régen tudtam meg, hogy itt van egy olyan nagyon szimpatikus támogatási forma, amit magyarul kb. Utazási átalánynak lehetne nevezni. A lényege az, hogy 0,3* egész km távolság munkahely és lakhely között egy irányba * ledolgozott napok száma összeget megkapja az ember utazási támogatásként. Apró mellékes dolog, hogy ez az autós költségeket épp fedezi, de az olyanokét, mint én, akik vonatoznak, kb. duplán fedi. Ergó adóbevallás leadása után kapok vissza pénzt.

Ezen kívül van még egy egy olyan barátságos dolog is, hogy ha az ember nettó jövedelme nem éri el a 7664 eurót, akkor az összes adóját arra az évre visszaadják. Így összesen közel egy havi bruttó fizetésemet fogom tisztán megkapni.

Szeretem az égből jött pénzeket. Azt hiszem, erre nyugodtan állíthatom, hogy más, mint otthon...

(Bár az is tény, hogy otthon egy ilyen átalány támogatást lazán kihasználnának ide-oda bejelentkezéssel, és másutt lakással. Ez itt nem igazán megy. Az ember lakást is csak szerződéssel tud bérelni.)

Ez egy külön történet, vagy inkább rémálom. A normál árfekvésű lakásokra nagyon nagy a kereslet (lakásonként kb. 100-500 jelentkezőig fekvéstől függően), így az ember jól sejthetően közel nulla eséllyel indul.

Ha egyáltalán eljut odáig, hogy megnézheti a lakást (ami nehéz ügy, mert kb. két napos hirdetésnél általában már nem jut el odáig se, mert már van új lakó), akkor örülhet, mert gyors volt. Ha visszahívják, akkor már ledöbbenhet, mert ez egyáltalán nem jellemző. Általában kitöltetnek egy lapot az érdeklődőkkel: hol dolgozik, mennyit keres, mennyi pénze van a bankban, akar-e háziállatot tartani, stb. Jobb esetben a mell/csípő/derékbőséget nem kérdezik meg.

A papír kitöltésekor egy normál egyetemista pár már tudja, hogy esélye sincs, mert a beírt közös havi bevétel siralmas a tulaj szemében. Ebben az esetben vagy a szülők bérlik a gyereknek, és az ő bevételük elfogadható (bár sokan szóba se állnak egyetemistákkal), vagy az ember mehet a híd alá. Nagyon sok esetben a nem német állampolgárság is kizáró ok, mert félnek, hogy nem tudják behajtani a nem befizetett lakbért.

Itt az ember vagy kétségbeesik, és elkezd egy kellemes, matracos híd alatti otthonról álmodozni, vagy elkezd az ismeretségi körében érdeklődni. Kb. ilyen udvarias formában:

- Olyan szép a lakásotok. Mennyit fizettek érte? ... Oh, az nem is sok. Magas télen a fűtésszámla? Nem? ... Milyenek a szomszédok? ... És, nem tervezitek, hogy kiköltöztök? Tudod lakást keresünk...

Jobb esetben a barát csak megértően bólint, és mély együttérzéssel egy üveg sör mellett hosszúra nyújtva elmeséli a saját lakáskeresési kálváriáját, majd az ember bánatosan távozik (a híd alatti matrac képe egyre erősödik), és a barát elégedetten fekszik le aludni, mert neki van lakása... Rosszabb esetben megsértődik.

Ebben a fázisban az ember vagy hazudik (pl. több fizetést) vagy ismeri az előző bérlőt, akinek a tulaj ad a szavára. (Mi az utóbbi módon jutottunk lakáshoz...). A hazugság necces, mert a tulaj sok esetben kéri az elmúlt három hónap fizetési igazolását... (és ha az ember nem adja oda, akkor egyértelműen nem kapja meg a lakást. A tulaj diktál.)

És végül, ha  az egészen átverekedte magát az ember, és még mindig esélyes, akkor a tulaj kitöltet vele egy lapot, hogy megengedi, hogy a Schufánál lekérdezzék az adatait. (Kb. mint a magyar rossz adós lista). A nemleges válasz esetén az előbb már említett következmény egyértelmű.

Ha a tulaj minket választott, van szerződés, akkor jön még a java. Kaució min. 2-3 hónap (kb. 1000-1500 euró). Egybe fizetve. A bútorok átvétele – amik egyébként rondák, rosszak, de ha nem veszi át az ember, a már fent említett következmény ismét életbe lép  -  újabb kb. 1000-2000 euró. A beépített konyha átvétele, kb. 1800-2500 euró.

Ha az embernek hihetetlen szerencséje van, találhat persze lakást beépített konyha, bútor nélkül, alacsony kaucióval, csak az esélye, hogy őt választja a tulaj kb. annyi, mint amennyi a lottón való ötösnek. Aki ilyen lakást kap, kezdjen el sürgősen lottózni, és a tippért kérek tíz százalék jutalékot.

Ha mindezen túl van a szerencsétlen áldozat, akkor következik a bürokrácia. Lakcímbejelentés – külföldieknek szigorúan útlevéllel -, ahol azt is megkérdezik, milyen vallást követ a páciens. Merthogy ez itt nem magánügy, a levonások között szerepel az egyházi adó, szépen feketén-fehéren a fizetési papíron... Mikor először megkérdeztek, majdnem elküldtem valahová a kedves pultost, hogy mégis, mi köze hozzá, hogy mi a vallásom? De mivel csak a munkáját végezte, válaszoltam, és utólag kiderült, ez itt teljesen normális eljárás...

Ezután át kell jelenteni az összes órát (villany, gáz,  víz), bekötni az internetet, telefont (ez egy külön posztot érdemelne), kötni biztosítást (ez is benne van a szerződésben, kötelező megkötni) stb.

Sok szerencsét annak, aki Dél-Németországban lakást szeretne bérelni...

Nem is olyan régen, talán októberben küzdöttem vele, volt szerencsem megtapasztalni, milyen olajozottan is működnek itt a hivatalok.

A dolog úgy kezdődött, hogy diploma után azon a tanszéken dolgoztam még két hónapot. Pontosan annyit, ameddig a diákstátuszom tartott, mert azt mondták a tanszéken, meg az adóhivatalnál, hogy így nem kell adót fizetnem. (Ugyanis itteni mértékkel nem volt annyi a fizetésem, hogy adót fizetve is megérje dolgozni.) 60 órát, ugyanazon a kutatáson, mint a diplomában, érdekes meló volt.

Már eleve úgy kezdődött a dolog - itt már sejtehettem volna, hogy nem megy az olyan egyszerűen -, hogy még az első hónapban találtam fix munkahelyet, ahova kellett volna a munkaügyi számom. Amit persze nem tudtam. Bementem a tanszékre érdeklődni, ahol közölték, hogy ők nem tudják, csak a könyvelés, de azok nem itt vannak, hanem messze, hívjam fel őket. De a titkárnő, aki felhívná őket, szabadságon van, és ő tudja, hogy kit kell hívni. Végül hosszas kutatás után találtam egy másik titkárnőt, aki felvitt egy harmadikhoz, akinek ez nem dolga, de miután látta, hogy kezdek aggódni, felhívta a könyvelést, és kiderítette, kinél kéne lennem. Sőt, még meg is kérdezte tőlük, ami kellett volna.

Itt ért a meglepetés... semmilyen papír nem érkezett be hozzájuk tőlem. Már hetedike volt... Ekkor én kb. idegösszomlás szélén - fizetés nélkül nehéz lakbért fizetni -, ő pedig felhívta nekem a személyzetiseket az egyetemen. Akiknél szintúgy nem volt a papírom. Nem is emlékeztek rá. A titkárnő, aki az ügyet intézné, még mindig szabadságon...

Az első titkárnő, aki segített, levitt, és elkezdett kutatni a szabadságon levő irodájában a papírom után, ugyanis ha nem ér be tizenötödikéig a papír, nem kapok fizetést... Megtaláltuk, a személyzetis visszaküldte, mert hiányzott egy fénymásolat, meg egy megerősítés arról, hogy a diploma egyenértékű. (megerősítést korábban megkaptam, ki is nyomtatták, de azt mondták, csak nekem, nem fog kelleni sehol... ja)

A második titkárnő felhívta a személyzetist, aki megengedte, hogy fénymásolás után átvigyem a papírokat. Átvittem, erre kidobálta a fénymásolatokat, hogy azok nem kellenek. Kibírtam, és nem kezdtem el a fejét az asztalba verni... végül is, még akartam tőle valamit. Megegyeztünk, hogy beviszem neki másnap a megerősítést a diploma miatt, és akkor ő azonnal elküldi a könyvelésre a cuccot. A megbeszéltük szép kifejezés, lényegében addig nem tágítottam, míg meg nem ígérte. Még egy mindjárt elsírom magam, mert nem kapok fizetést jelenetet is előadtam...

Aztán ez lerendeződött, megkaptam tizennyolcadikán a fizetési papírt, és mindenféle járulékot vontak le. Adót. Felhívtam a könyvelést, ahol közölték, hogy hiába vagyok beiratkozva még két hónapig, hiába vagyok diák, az nem számít, adót fizetni kell. Az se érdekelte őket, hogy az adóhivatal nem így gondolja. (Vajon adóbevalláskor vissza tudom még szerezni azt a pénzt? Az majd egy másik bejegyzés lesz, tartok tőle. Nagyjából 300  euróról van szó...) Ennyiben maradtunk, én kevésbé boldogan.

Azonban ez a megjegyzés, hogy onnantól, hogy diplomás vagyok, nem számítok diáknak az állam szemében, sötét gyanakvást ébresztett bennem. Mi van, ha akkor az otthoni biztosításom sem érvényes? (Átvett egy helyi biztosító, amíg diákstátuszom van.) Bebattyogtam a betegbiztosítómhoz, és elmeséltem neki a helyzetet. Négyszer, mire megértette. Kihangsúlyoztam, hogy már levontak tőlem 60 eurót... Azonnal kaptam egy kártyát. (Meg is lepődtem, valami működik... na, ahogy én azt elképzeltem...)

Ezek után elkezdtem utánajárni, hogy kell-e nekem Freizügigkeitsbescheinigung. (Kb. szabad mozgás jogát igazoló papírfecni). Elv Eu állampolgároknak nem kell, vagy mégis? A honlap nem volt egyértelmű. Felhívtam őket, de vagy kicsengett, és csak az üzenetrögzítő vette fel, vagy felvette a gép, és 10 perc alatt sem szabadult fel ügyintéző. Ezt játszottuk két hétig. A honlapon volt egy e-mail cím, oda írtam, azóta (két hónapja) sem kaptam választ.

Bemenni csak úgy nem lehet, mert előre, telefonon kell időpontot egyeztetni. Nekem meg október végéig el kellett intézni a dolgot, mert ha kell a papír, akkor addig kell beszereznem.

Bementem a városházára kínomban, bár nem az ő dolguk. Ott mondták, hogy oda menjek, ahova... ahonnan még semmi reakció nem érkezett. Ezt elmeséltem, lefénymásolta az útlevelem, és biztosított róla, hogy innentől semmi dolgom, igényli nekem. Nem akartam elhinni, háromszor rákérdeztem, de mondta, hogy de, így van. Jó... vártam két hetet. Semmi. Megint fel a honlapra, megnyitottak egy irodát, ahova be lehet menni ilyen esetekben bejelentkezés nélkül.

Bementem.

1. NEM kell a papír. (*morog*)

2. Megkapták az útlevél fénymásolatát, de ez nem igénylés. (*zöldül*)

3. Az igényléshez egy csomó dolog fénymásolata kell. Minden nálam volt. Ők nem fénymásolhatják le, nekem kell, majd vigyem be, de most zárnak, szóval pápá. (*veri a fejét a falba*)

Na, nem lett papírom.

Vissza a biztosítóhoz. Elv. mivel itt vonnak biztosítást, de van otthoni állandó lakcímem, bejelentett hosszabb távú külföldi tartózkodással, ezért az otthoni biztosító is teljes körű ellátást biztosít, fizetés nélkül. Ehhez egy igazolás kell az itteni biztosítóhoz. Mivel hazamentem diplomaosztóra, gondoltam, ezt is elintézem.

Megint be a német biztosítóhoz, elmeséltem nekik, hogy E106-ot kérnék az otthoni biztosításhoz. Hosszas telefonálgatás és értetlenkedés után az ügyintéző közölte, hogy az másra való, nekem E104 kell. Nem igazán akartam elhinni, mert nekem E106-ot mondtak, de azt nem adott. Mondta, hogy ha nem fogadnák el a 104-et, akkor küldjenek egy E107-et, amivel kikérik az E106-ot. (*sikít*) Jó.

Hazamentem. Bementem, nekik E106 kell. Fél órát osztott a hölgy a pult mögött, hogy milyen hülyék a németek e téren. Mondtam, hogy rendben, akkor írjanak egy E107-t és kérjék ki az E106-ot. Hát, ő nem írhat. Nekem kell. (*MII?*) Megírtam ott kézzel, hogy felhatalmazom őket stb. stb. Azóta még nem mertem rákérdezni, hogy megkapták-e az E106-ot...

Így azt kell mondjam, az ügyintézés pont olyan csodás, olajozott, szervezett és átlátható, mint otthon.

Van egy kolléganőm, akivel pechünkre közös irodában ülönk. Ketten. Mindezt majdnem 4 hónapja, ehhez képest talán összesen nem beszéltünk egy órát. A probléma valahol ott gyökerezek, hogy a kolléganőmnek soha senkiről nincs egy jó szava sem, viszont minden pletykát ismer. Én nem szeretem, ha valaki folyamatosan másokat kritizál - persze, néha, ha az embernek van rá oka, egy-egy embert, de szünet nélkül? mindenkit? -, és még kevésbé, ha valaki pletykál.

Ma reggel rámmosolygott. Bevallom őszintén, meglepődtem. Én kis naív, azt gondoltam, biztosan csak jó kedve van. Kedvesen köszönt. Itt még mindig nem gyanakodtam... Majd, még le se vettem a kabátom, de már jött a kioktató hangnemű tájékoztatás, hogy a főnök keresett a karácsonyfa miatt, hogy bontsuk le végre. (Kb. 8 ember felelős érte, az egyik a főnök melletti irodában ül... miért engem keresett?) A kolléganő szemében elégtétel és öröm csillogott. Először láttam igazán elégedettnek, mióta itt vagyok. Jó tudni, hogy neki is lehet örömet szerezni...

Gondolom, ez a stílus sem a nemzetiségen múlik, tartok tőle, minden országban van ilyen.

Kiindulási helyzet: pár ül egy étteremben (mindegy, hogy gyorsétterem, vagy rendes), és belép egy ismerős. Az ülő és a belépő fél tekintete összevillan, felismerik egymást.

Magyar reakció:

1. távoli ismerős: intenek egymásnak, bólintanak

2. közeli ismerős, barát, rokon: a belépő az imserősök asztalához megy, ahol köszönnek egymásnak, váltanak néhány szót, majd a pár valamelyik tagja megkéri az érkezőt, hogy üljön az asztalukhoz, aki ezt nagy valószínűséggel meg is teszi.

Német reakció:

1. Levegőnek nézik egymást, esetleg egy félmosolyt megengednek.

2. Mint 1., esetleg intenek is egymásnak, és ha a német belépő nagyon udvariatlan (vagy az ülő pár egyik fele egy tájékozatlan magyar, és oda hívja), akkor esetleg oda megy az asztalhoz és esetleg váltanak néhány szót. Majd köszön, és távozik. (És ha véletlenül a pár magyar fele megkérdezi, hogy nem ülne-e le hozzájuk, akkor először zavart fél perces szünet, majd dadogó, nagyon zavart titalkozás, és villámgyors távozás a válasz.)

Így keltheti egy tájékozatlan magyar azt a benyomást Németországban, hogy nem volt gyerekszobája. Csak kérdezze meg jó ismerőseit, ha valahol összefutnak:

Leülsz az asztalunkhoz?

Már egyszer elkezdtem egy blogot írni, de aztán valahogy elakadtam, és el is felejtettem, illetve szörnyen lusta voltam folytatni. Megpróbálom még egyszer, remélhetőleg ezúttal tovább tart a lelkesedés.

--

Ma minden összeesküdött ellenem.

Már eleve úgy kezdődött, hogy 6:30 helyett 7:30-ra állítottam az órát, csak 7-kor felébredtem, és észrevettem.

Nemrég felfedeztem, hogy van egy vonat 8 óra előtt, amivel még éppen beérek a munkába. Jó esetben 15 perccel korábban, mint ahogy muszáj lenne. Így, bár elaludtam, még volt esélyem beérni. 10 perccel vonatindulás előtt már az állomáson toporogtam... sőt, még 10 perccel vonatindulás után is. A vonat viszont még véletlenül sem járt arra.

Ekkor már kezdett gyanús lenni a dolog, mivel nem írtak ki és nem mondtak be semmit, pedig itt ált. még három perc késést is kiírnak. Eltelt további 3 perc, és az eddig legalább ott szereplő kiírást (az eredtit, amikor ugye ment volna a vonat) egyszerűen lecserélték egy másik vonatra. Bemondani továbbra sem mondtak be semmit.

Ha nem hallom magam körül a békésen - bamba, álmos képpel - várakozó németek egy-egy elmormolt szavát, határozottan nem hittem volna el, hogy nem Kelenföldön vagyok. Már csak a

"Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a Budapest Déli pályaudvarról Komáromon át Győrig közlekedő személyvonat előreláthatólan 120 percet késik."

című örökzöld hiányzott háttérzajnak.

Némi rémült nézelődés után - tekintve, hogy ha nem érek be, leszedik a fejem  (ált. nem, de ma dolgom volt reggel) - bevonultam a jegypénztárhoz, és megkérdeztem, hogy mi történt a vonattal. A pénztáros közölte, hogy oda márpedig nem ment volna vonat, ahova én mennék. Én közöltem, hogy az kizárt dolog, mert egyrészt tegnap is ezzel utaztam, másrészt ma is ki volt írva, csak leszedték, harmadrészt az A0-s méretű tájékoztató táblájukon világosan szerepel. Mivel nem akart hinni nekem, és a mögöttem levő sietett, elkezdett osztani. Már a mögöttem levő 50-es jól szituáltnak látszó - nem éppen - úr. Miszerint én hülyeségeket beszélek, képzelődöm, és ezek még a finomabb dolgok voltak. Ha nem aggódtam volna, és nem lett volna sürgős az információ, lehet, hogy átharapom a torkát.

Végül, miután nem tágítottam, a pénztáros megnézte interneten a menetrendet, és belátta, hogy igazam van, felhívta az állomást, ahonnan a vonat jönne, és kiderítette, hogy 20 percet késik. Az úr bájosan hallgatott mögöttem. És még ránk mondják, hogy balkán...

Így visszasétáltam a peronra, és megbeszéltem az összes ott várakozó utassal a helyzetet - ezt viszont szeretem itt, barátságosak, és lazán leállnak beszélgetni az állomáson, ha ilyesmi van. Persze, rájuk jellemező módon - ez megint nem szeretem - nagyjából 5 perc után átváltott a dolog a Deutsche Bahn rémtetteinek felsorolásába... nem tudják megbecsülni, ami van, utazzanak egy kicsit nálunk vonattal.

(DB: 4 hónapja vonatozom minden nap 140 km-t - kb. 130 vonatozás eddig -  és eddig három vonat késett. A vonatok tiszták, halkak, van rajtuk fűtés, reggelente körbemegy valaki friss kávéval, amit normális pohárból árulnak. Van ülőhely. Van világítás. Az ellenőr udvarias, és köszön.)

Tíz perc késéssel értem be a melóhelyre, ahol elsőként a főnökbe botlottam - miért is lenne szerencsém? -, aki épp az én feltételezett hiányzásom miatt akart menni valahova elintézni valamit helyettem. Egyébként soha nem ellenőrzi, hogy mikor jövünk vagy megyünk, és még soha nem késtem. Eddig.

Vajon hazafelé dugóba kerül majd a vonatom?